Carl Gustav Jung (1875-1961) a transzperszonális pszichológia egyik legfontosabb alakja, és a sinológia (kínatudomány, Kína kutatás, amely kínai nyelvvel, irodalommal, történelemmel és műveltséggel foglalkozik) úgyszintén egyik legjelentősebbje (úgy a mitológiában, mint az álomfejtésben), és az olyan ezoterikus áramlatok nagy ismerője, mint a keresztény Gnoszticizmus, a Tantra, a Taoizmus, I-Csing és az Alkímia.

C.G. Jung az emberi motivációk tanulmányozását a XX. század elején kezdte, megalapítva híres pszichoanalízis iskoláját, amelynek a neve az Analitikus Pszichológia Iskolája. Kortársa volt az osztrák Sigmund Freudnak, és a kezdetekben együttműködött vele. Később azonban mégis saját elméleteket alkotott, többek között a személyiségtípusok felfedezéséről. Jungot követve kétféle alap személyiségtípus van, amelyek kiegyensúlyozottan váltják egymást a normális egyéneknél: az extrovertált és az introvertált. Jung azt is állítja még, hogy a tudattalant a személyes tudattalan alkotja (az egyén élete során megnyilvánult és elfojtott gondolatok és érzelmek) és a kollektív tudattalan (olyan érzelmek, gondolatok és emlékek hagyományai, amelyeken a teljes emberiség osztozik).

Carl Gustav Jung eltávolodott mesterétől, és az ősi, ezoterikus hagyományok forrásából merített, hogy enyhítse szomját. Jung azt állítja, hogy az Emberi Lény az álmok által ismerheti meg a Valódi Személyiségét, és, hogy az álmokban megvan még az a lehetőség is, hogy a jövőből kapjunk üzeneteket. Az „Emlékek, álmok, elmélkedések” című könyvében arról mesél, hogy egyszer csak egy sarkvidéki, fagyos szélről álmodott, amely Európa földjein pusztított, és vassal borította be; minden táj lakhatatlanná és terméketlenné vált. Ez 1914 júniusában történt, pontosan két hónappal az Első Világháború kitörése előtt.

1912 és 1919 között, miután különvált Freudtól, Jungnak – úgy tűnik, hogy leginkább passzívan, mintsem aktívan – képek ellenőrizhetetlen özönében volt része, onnan, amit Kollektív Tudattalannak nevezett. Ez volt – a személyi titkára, Aniela Jaffe véleménye szerint – „a nyersanyag, amely lehetővé tette a szellemi munkát, amelynek a hátralevő életét szentelte”.

Történelmi előzményeket kutatva arról, amit akkoriban élt meg, illetve arról, amit a „pszichológiai” intuíciókkal kapott, 1918 és 1926 között, Jung átvizsgálta – a látszólag kaotikus – szimbólumvilágát a keresztény Gnoszticizmusnak. Később pedig az Alkímiában talál rá az alapvető történelmi tartóoszlopokra, míg végül meggyőződik róla, hogy az Analitikus Pszichológiája közvetlenül kapcsolódik az alkímiához, és, hogy a szimbólumok „pszichoterápiás” és regeneráló módszere, amelyet „Aktív Képzeletnek” nevez, egy továbbfejlesztett változata az „Imaginatio vera et no phantastica” alkimista módszernek.

1928-ban a birtokába kerül egy kínai alkimista kötet, amelynek a segítségével összefüggésbe hozta a belső kutatását az alkimisták kutatásaival. Ennek a könyvnek a címe: „Az aranyvirág fakadásának titka”, amelynek a szájhagyománya egészen az i. sz. VIII. századig nyúlik vissza.

„Gyakorlatilag faltam a kéziratot, mivel a tartalma váratlanul megerősítette a gondolataimat a mandaláról, és a kör kerületéről. A találkozás ezzel a művel véget vetett az elszigeteltségemnek, mivel a lapjai által sikerült megismernem az ideológiai elődeimet, és kapcsolatba lépnem velük” – vallja életrajzában.

Ettől a pillanattól fogva, Jung elmélyül az Alkímiában, a világon az egyik leggazdagabb könyv- és kéziratgyűjteményt halmozva fel, amely több mint kétszáz kötetet számlált. Mindez az alkimista könyvtár 1940-re már a birtokában volt. A latin és a görög nyelv ismerete segítette a tanulmányait, és ezen szövegek kitartó tanulmányozását. „Az alkimisták tapasztalatai a saját tapasztalataimmá váltak, és a világuk, valamennyire, a saját világommá is vált” – mondja Jung.

Az Analitikus Pszichológia és az Alkímia közti párhuzamok első nyilvános bemutatását két, külön előadásban ismertette Erano és Ascona (Svájc) városokban. „Az individuáció folyamatának onirikus szimbólumai” és „A megváltásra vonatkozó alkímiai fogalmak” jelképezik az alapot, amelyre a „Pszichológia és Alkímia” című műve épül.

Az imént említett műveken kívül is, gyakran találunk alkimista hivatkozásokat Jung műveiben, kiemelve „Az aranyvirág titka” (Das Geheimnis der goldenen blüte - 1929) bevezetőjét, amelyben bemutatja az Individuáció folyamatát és a mandala archetípusát, illetve a „Szellem szimbolikája” művet (1948), amelyben a Filozófiai Higany szimbolikájára helyezi a hangsúlyt.