A reinkarnáció

A buddhisták is hisznek a lélek újjászületésében, halhatatlanságában. A reinkarnáció, szó szerinti fordításban újra testet öltés, egyfajta hit szerint a világot mozgató periodicitásra, időszakos ismétlődésre ad magyarázatot. A lélek halhatatlan, így a fizikai test halála után nem szűnik meg létezni. A folyamatos újjászületés lényege, hogy a lélek végigjárja a számára kiszabott utat, hogy beteljesítse feladatait, melyekből tanulhat, tapasztalatot szerezhet, így folyamatosan fejlődik.

Életfeladatunk: a karma

Az újjászületés előtt az entitás (lélek) megválasztja a következő életében elvégzendő feladatokat, melyek fejlődését szolgálják. A reinkarnációba vetett hit szerint az életfeladatainkat, és a fejlődésünket szolgáló körülményeket magunk választjuk meg. Ezért lehetséges, hogy egyes emberek rosszabb sorssal rendelkeznek (rossz házasságban, vagy rossz anyagi körülmények között élnek), s ez mégis fejlődésüket szolgálja. A kibírhatatlan, intrikus munkatársaink nem feltétlenül jelentenek rosszat, a hasonló környezet türelemre tanít. A családi problémák megtanítanak az összetartásra, a környezetünkben élő ránk szoruló emberektől pedig segítőkészséget tanulhatunk. A legkisebb események is fejlődésünket szolgálják, melynek talán nem ebben az életben vesszük hasznát.

Az ezoterika szerint több, különböző karmát különböztetünk meg. Létezik egyéni-, csoportos- és kozmikus karma. Cselekvéseink hatással vannak karmánkra, mely könnyen ellenünk fordulhat. Ha rosszat cselekszünk egy embertársunkkal szemben, azt később törlesztenünk kell. A reinkarnáció rendszere is az Istenhiten alapszik. Lényege az igazságosság és az egyensúly fenntartása. Ha ebben az életben elkövetünk egy rossz cselekedetet, talán következő életünkben ez velünk történik meg. Az egyéni karma saját sorsunk, melyhez azonban mások sorsa (családtagok, barátok, ismerősök) is kapcsolódik. Ha egy családtagunk karmája az, hogy magánéleti problémákkal küzd, az kihat a mi sorsunkra is, mi is tanulhatunk belőle.

Karma és tanulás

Akárcsak itt, a materiális világban, a kozmikus létben is a tanulás által fejlődünk. Míg fizikai testünk az iskolapadban, könyveket olvasva sajátítja el a tudást, addig lelkünk a minket ért események hatására fejlődik. Az ember néha gyermekien viselkedik, elköveti ugyanazt a hibát, mégsem tanul belőle. Az események csupán szimbolizálják azt a tulajdonságot, melyet fejlődésünkhöz meg kell tanulnunk, ezért gyakran nem értjük meg az égi jeleket.
Vegyünk példaként egy kerékpárral közlekedő embert. Ahányszor az úton közlekedik, mindig az egyszerűbb utat választja, megkerüli az autókat, de mindig baleset éri. Mindaddig, amíg meg nem tanulja, hogy nem járhat minden esetben az egyszerűbb úton, baleset fogja érni. Karmája addig figyelmezteti, amíg meg nem érti az üzenetet.

Miért nem emlékszünk korábbi életeinkre?

Jó oka van annak, hogy tudatunk nem emlékszik előző életeink történéseire. Bár mi magunk nem érzékeljük, összes előző életünk tapasztalata, ismerete alkotja jelenlegi személyiségünket. Ha tudatosan ismernénk összes előző életünk történéseit, képtelenek lennénk épp ésszel felfogni és feldolgozni tudásunkat. Olykor már egyetlen életünk traumái, rossz tapasztalatai is depressziót okoznak, több száz előző élet negatívumait pedig képtelenek lennénk tudatosan elfogadni.
Egy-egy életünk csupán része a hosszas, időtlen ideig tartó fejlődési folyamatnak. Olyan ez, akár egy színész élete; mindig más szerepet játszunk, s tanulunk hibáinkból. Ha két szerep (vagyis két élet) között nem pihenhetnénk meg, ha összes szerepünket (és nem csupán a tapasztalatokat) meg kellene jegyeznünk, azt egy idő után nem tudnánk elviselni. Minden inkarnációban (életben) az elvégzendő feladatokra kell koncentrálni.

A reinkarnáció elve a periodikus ismétlődésen alapul. Egy-egy lélek addig születik újra, míg el nem éri a tökéletességet, amikor már mindent (jót és rosszat egyaránt) megtapasztalt. Az újjászületések során karmánk (életfeladatunk) határozza meg, milyen események következnek be életünkben, s mi az, amit az eseményekből megtanulhatunk, hogy folytathassuk fejlődésünket.

A Tibeti reinkarnációk

Azok, akik úrrá lettek a karma törvényén és elérték a megvilágosodást, választhatják azt, hogy életük után visszatérnek az emberi létbe, hogy másokat segítsenek. Tibetben a tizenharmadik századra nyúlik vissza az újjászületettek vagy tulkuk felismerése, amely mind a mai napig élő hagyomány. Amikor egy elismert mester meghal, pontos leírást ad arról, hogy hol fog újjászületni. Egyik közeli tanítványa vagy szellemi társa ezután álmot lát vagy látomása támad, amely megjövendöli a mester közeli újjászületését. Néha a tanítványok felkeresnek egy elismert, neves mestert, aki különös tehetséggel rendelkezik a tulkuk felismerésében. Ilyenkor ez a mester lát álmot vagy jelenik meg számára valami látomás, amely azután iránymutató lesz a tulku újjászületésének felkutatásában. Amikor rálelnek a gyermekre, ez a mester meghatározza, hogy valóban ő a reinkarnálódott mester. Ennek a hagyománynak az a célja, biztosítsa, hogy a felébredt mesterek bölcsességemlékezete nem vész el.
Egy újjászületett életének legfontosabb vonása, hogy a bölcsességemlékezetét örökli - öntudatra ébred, s ez valóságosságának igaz jele. Őszentsége, a dalai láma például elmondja, hogy már kora gyermekkorában minden nehézség nélkül képes volt megérteni a buddhista filozófiát és tanítást - ami különben nem könnyű feladat, s általában több évet igényel, hogy valaki elsajátítsa. A tulkukat nagy gonddal nevelik. Még mielőtt tanításuk elkezdődne, utasítják a szülőket, hogy különös gonddal foglalkozzanak a gyermekkel. Tanításuk sokkal szigorúbb és intenzívebb, mint a közönséges szerzeteseké, mivel sokkal többet is várnak tőlük. A tulkuk néha emlékeznek előző életeikre, vagy figyelemre méltó képességekről tesznek tanúságot. Mint a dalai láma mondja: "Teljesen természetes, hogy az újjászületett gyermekek emlékeznek tárgyakra, emberekre előző életeikből. Néhányan még a szent könyveket is idézni tudják, még mielőtt tanították volna nekik". Sok újjászületettnek kevesebb gyakorlatra és tanulásra van szüksége, mint másoknak.
Ilyen volt Rinpocse mestere, Dzsamjang Khjence is, akinek fiatalkorában nagyon szigorú tanára volt, ennélfogva igen magas követelményeket állított tanítványa elé. A fiúnak együtt kellett vele élnie remetelakjában, a hegyekben. Egyik reggel mestere elment a szomszédos faluba, hogy megtartson egy szertartást egy éppen meghalt emberért. Mielőtt elment, adott egy könyvet Rinpocse mesterének, amelynek "Mandzsusri neveinek felsorolása" volt a címe. "Estig tanuld ezt meg!" - ezekkel a szavakkal búcsúzott el. Az ifjú Khejence olyan volt, mint bármely gyerek, ahogy mestere kitette a lábát, játszani kezdett, egészen addig, amikor már a szomszédok is aggódni kezdtek, s dorgálták:" jobb lenne, ha elkezdenél tanulni, különben majd verés lesz a vége." Tudták, hogy milyen szigorú és hirtelen haragú volt a mester. Ő azonban oda sem hederített, csak játszott tovább. Végül már naplemente előtt, mikor tudta, hogy mestere hamarosan hazatér, átolvasta egyszer az egész szöveget. Majd, mikor megjött a mestere és kikérdezte, szóról-szóra felmondta az egész könyvet. Általában egyetlen mester sem adna ép ésszel ilyen feladatot egy gyermeknek. Azonban a tanító szíve legmélyén tudta, hogy Khjence Mandzsusrínek, a Bölcsesség buddhájának újjászületése, s a feladattal mintegy próbálta lépre csalni, hogy mutassa meg magát. Maga a gyermek azzal, hogy tiltakozás nélkül elfogadott egy ilyen nehéz feladatot, hallgatólagosan elismerte, hogy ki is ő. Később Khjence leírta önéletrajzában, hogy mestere - bár nem ismerte el - erősen az esemény hatása alá került.
Mi folytatódik a tulkuban? Pontosan az a személy, mint akinek az újjászületése? Igen is, meg nem is. Ugyanúgy el van kötelezve, és ugyanolyan indíttatása van, hogy segítsen mindenkin, de valójában nem ugyanaz az ember. Ami az egyik életről a másikra folytatódik, az az áldás, amit a keresztények "kegyelem"-nek hívnak. Az áldásnak és a kegyelemnek az átvitele pontosan szabályzott, és megfelel minden egymást követő kornak, az újjászületett mindig olyan módon jelenik meg, hogy a legjobban illeszkedjék a saját korában élő emberek karmájához, így tud a legtöbbet segíteni nekik. Az újjászületések rendszerének gazdagságát, hatásosságát és finomságát talán legmeghatóbban őszentsége, a dalai láma példázza. A buddhisták Avalokitesvara, a Végtelen Együttérzés buddhája megtestesüléseként tisztelik. Tibetben istenkirályként nevelkedett, részt vett a hagyományos gyakorlatban, megismerkedett elődeinek legfőbb tanításaival, s a tibeti hagyomány egyik legnagyobb élő mesterévé vált. Mégis az egész világ egyszerűségéről, hétköznapi külsejéről ismeri. A dalai lámát erősen foglalkoztatják a modern fizika, neurobiológia, pszichológia kutatásai, valamint a politika. Nézeteit, egyetemes felelősséget hordozó üzeneteit nemcsak a buddhisták fogadják el, hanem világszerte a különféle meggyőződést vallók is. Az erőszak-nélküliséghez való elkötelezettségéért, amelyet a tibeti népnek a kínaiaktól való függetlenségükért negyven éve tartó élethalál harcában tanúsított, 1989-ben Nobel-díjat kapott. Egy különösen háborgó időszakban példája bátorította a szabadságukért küzdő embereket a földünk valamennyi országában.
A dalai láma az egyik vezető szóvivője a környezet megőrzésének, fáradhatatlanul megpróbálja ráébreszteni embertársait önzésük, anyagias filozófiájuk veszélyességére. Az értelmiségiek, a vezetők mindenfelé tisztelik. Sok- sok mindenfajta , mindenféle nemzetiségű egyszerű ember életét a dalai láma magasztossága, sugárzása, öröme változtatta meg. A dalai láma nem más, mint az Együttérzés buddhájának arca, amelyet a veszélyeztetett emberiség felé fordít, Avalokitesvara újjászületése, aki nem csak Tibetért, nem csak buddhistaként, hanem az egész világért él, amely soha nem látott szükséget szenved a gyógyításban, az együttérzésben. Személye a béke iránti teljes elkötelezettség példája.

A nyugati világ számára meglepő lehet, hogy milyen sok újjászületett él Tibetben, s hogy nagy többségük mester, tudós, író, misztikus és szent lett, akik jelentősen hozzájárultak a buddhizmus tanításához, és Tibet társadalmában jelentős szerepet játszottak. Az újjászületések folyamata bizonyára nem korlátozódik csupán Tibetre, hanem minden országban, mindig megtörténik. A történelem során voltak kiemelkedő művészi zsenik, akik hatalmas szellemi erővel és humánus szemlélettel bírtak, segítették az emberiséget, hogy előbbre jusson az útján: Gandhi, Einstein, Abraham Lincoln, Teréz anya, Shakespeare, Szent Ferenc, Beethoven, Michelangeló, stb� Amikor a tibetiek ilyen emberekről hallanak, azt mondják, ők bodhiszattvák.
Amikor munkájukról, látomásaikról hallunk, megrendít a buddhák és mesterek hatalmas fejlődési folyamatának kiterjedtsége, amely elindítja az egész emberiség felszabadításának folyamatát, és jobbá teszi a világot.