Tarr Bence László

- Personal Fate - Collective Destiny -

2010.

Miért félnek az emberek attól, hogy sorsukat saját kezükbe vegyék? Miért olvad a legtöbb ember bele egy nagyobb emberi közösség végzetébe, legyen az akár rossz, vagy éppenséggel tragikus kimenetelű? Miközben minden példa azt mutatja, hogy csakis azok az emberek találják meg életük értelmét, akik veszik a "bátorságot", belső hitet és meggyőződést, hogy szakítva a körülmények hatalmával saját sorsot válasszanak. Azaz akik engedik, hogy valamiféle küldetéstudat irányítsa életük. 

Sors és végzet 

A végzet görög istennője Ananké. Neve megfellebbezhetetlen szükségszerűséget, sorsot, kikerülhetetlen végzetet jelent. Két térde között orsót pörget, amelynek tengelye a világ tengelye is egyben. Platón, az Állam című munkájának utolsó könyvében úgy írja le, mint aki az ember által választott sors őrzője, és aki a világtengely megpörgetésével a világba szövi életünk fonalát. Mikor valaki sorsát a felkínált lehetőségek közül az élet előtti köztes lét mezején kiválasztja, Ananké megpörgeti a csillagég tengelyét, mint valami világórát, majd egyetlen ponton megállítja azt, hogy az a csillagállás, a téridőnek az az egyedi konstellációja, az az egyedi égi összhangja rejtse magába a kiválasztott sorsot, mely ezek után a világ szőttesébe kerül. Lányai, a Moirák, a sors istennői, időnként segítenek pörgetni az orsót, akik ezáltal a végzet irányítói, az emberi élet fonalát szövő, gombolyító illetve elvágó három istennő. Nevük önmagában is beszédes, mely a hagyomány szerint a következő: Klóthó (Fonó), Lakheszisz (Sorsjuttató), Atroposz (Kérlelhetetlen). És míg a görög hagyomány nem pontosan írja le szerepük, a századokon át születő kollektív emberi képzelet megalkotja az ismert képet, hogy Klóthó fonja, Lakheszisz eregeti és Atroposz elvágja az élet fonalát. Az antik ábrázolásokban csak az első fon, a másik kettő sorstáblát vagy mérleget tart a kezében. Ezt a képet színesíti a római mitológia ahol a három sorsistennő (latinul párka), Nona (a görög Klóthó), Decima (Lakheszisz) és Morta (Atroposz), a mindenek felett álló uralkodás jelképével, a jogarral kezükben jelenik meg, amint egy irattekercsben olvasnak. Máskor miközben Nona fon, Decima sorsot húz, vagy a stílussal a glóbusra mutat, Morta egy napórára mutat jogarával. Ez a mitikus kép jelzi, hogy miután az ember sorsát kiválasztotta, a sorsát a végzet fonalával hozzá kötözik a párkák. És hogyha el is felejti mi ez a sors, miután a földre érkezve megtestesült, sorsát senki el nem kerülheti. A napóra jelzi, hogy minden ember számára csak véges idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy ezt a sorsot beteljesítse.  A legenda szerint Ananké, ezért hozott még egy leányt, még egy hajtóerőt a világra, hogy az emberi élet során az ember sorsát el ne kerülhesse. Negyedik leánya Adraszteia, aki a jutalmazás és büntetés elosztója, azért jött a világra, hogy az igazságtalanságot üldözze, és a hazugokat megbüntesse. Kérlelhetetlen sorsistennőként ő az, akinek állandó jelzőjeként az áll: aki elől nem lehet elszökni. Nem véletlen tehát, hogy Ananké római neve Necessitas a szükségszerűség. Erre utal az is, hogy Korinthoszi szentélyében, Biával, az erőszak és sietség istenével együtt tisztelték.

Sors és küldetés 

Ha a mítoszok nyelvét a magunk számára lefordítjuk, azt olvashatjuk ki belőle, hogy az ember maga választja életének értelmét. Ez a rendeltetés, az egyes egyéni életek értelme mégis sokak szeme elől mindörökre rejtve marad. És csak a halál mindent megvilágító pillanatában ragyog fel világossága, a küszöbön átlépni készülő szeme előtt. Mikor lehullik az egyéni akarat utolsó bilincse kezünkről, akkor értjük meg, mennyivel nagyobb akarat, miféle végzet irányította mindvégig cselekedeteink. Ha a mítoszok nyelvét értjük, megértjük azt is, hogy egyetlen ember sem érkezik erre a világra értelmetlenül. Nincs olyan ember, aki csak ’véletlenül’, mindenféle rendeltetés nélkül érkezik erre a világra. Mindenki valamilyen egyéni misszióval, magyarul küldetéssel érkezik ide. A eredeti görög kifejezés, az apostolos, vagy a latin missioninimus, de akár a magyar kifejezés is hűen tükrözi, hogy minden ember „küldöttségben jár” ezen a földön. Valaminek a hírhozójaként, hirdetőjeként. 

Ha ennek igazságát belátjuk, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ki küldött bennünket, pontosan milyen küldetéssel, és milyen szándékkal? Kinek a küldötteként vagyunk itt a földön? Erre több szinten kereshetjük és lelhetjük meg a választ. Abszolút értelemben természetesen, a legfőbb akarat megnyilatkozásaként vagyunk itt; azaz Isten küldötteként, aki rajtunk keresztül, cselekedeteink által formálja a világot olyanná, amilyenné az isteni rendeltetés szerint lennie kell. Relatív értelemben viszont mi, a saját magunk akaratából vagyunk itt, saját rendelésünk szerint, mert lelki fejlődésünk útjaként ezt az életet, és a vele járó egyéni sorsot választottuk. A legfelső akaratot a szeretet és az élet igazsága hatja át, így ez a legfelső akarat nem korlátozza az ember szabad választását és akaratát abban, hogy magának olyan sorsot rendeljen, amilyet a legjobbnak tart a maga számára. Egyszerre igaz tehát mind a kettő, mint egyetlen érem két oldala. Egyszerre járunk ezen a földön önmagunk, és egyben a legfelsőbb akarat küldötteként. 

Egyéni sorsvállalás 

A küldöttség, és az egyéni sors törvényének felismerése, a spirituális fejlődés rendkívül fontos lépcsőfoka. Ugyanis amikor ráébredünk, hogy életünket nem a puszta véletlen irányítja, hanem egy eleve elrendelt küldetés, képesekké válhatunk életünk tudatosabb irányítására. Sajnos nagyon sok emberi élet hullik bele el az emberi kollektíva magatehetetlen tömegvonzásába. Nagyon sok ember gondolja úgy, hogy életét nem ő irányítja, hanem a világ, egy nemzet, vagy ország sorsa, gazdasági helyzete, aktuálpolitikája, végzete. Ezért önmagát magatehetetlen hordalékként kezelve csak hagyja, hogy sodorja őt a kollektíva tömege, a közfelfogás, a közhiedelem, a tömegvélemény. Nem csoda, hogy az ilyen ember egyéni sorsát többnyire rossznak, magát magatehetetlennek érzi, gondolja. 

Az egyetlen kiút ebből, a ráébredés. A felismerés, hogy nem kell a külső körülmények, a kollektív végzet rabszolgaláncán sodródni. Az egyénnek szabad választása van abban, hogy életét hogyan, és milyen értékek mellet éli. Ez a legelső lépcső. Annak felismerése, hogy szabadságunkban áll másként látni a világot, és másként cselekedni, mint azt a széles tömegek teszik. De ez csak a kiindulása alap; a szükségszerű szembefordulás. Ezt második lépcsőfokként, a befelé fordulás kell, hogy kövesse, amely szépen lassan fokozatosan felfedi előttünk egyéni sorsfeladatunkat. Azt, hogy pontosan milyen küldetéssel érkeztünk erre a világra.  

Sokan vannak, akik mikor ráébrednek, hogy mi is ez a küldetés, megpróbálnak kitérni előle; mint Jónás, aki megpróbálva elbújni az Ég akarata elől, végül egy cet gyomrában kötött ki. Bibliai példája jól  érzékelteti, hogy bármennyire is megpróbálhatunk kitérni előle, a világban működő hatóerők, előbb-utóbb rákényszerítenek bennünket, hogy egyéni sorsunkkal szembenézzünk. És Adraszteia, Ananké negyedik leánya, aszerint osztja áldását vagy büntetését, hogy sorsunk fonalát követjük-e.  

Ha az élet elhalmoz bőségével és javaival tudhatjuk, hogy megtaláltuk azt a vezérfonalat, amely mentén életünket élnünk kell. Ha viszont szűkösségben és nehézségben tengődünk, tudnunk kell, még nem ragadtuk meg sorsunk fonalát. És ez nagyon egyszerű mérce. A legfelsőbb akarat ugyanis mindenki számára jót akar. Bőséget, boldogságot. Ennek a legfelsőbb küldetésével érkezik ide minden ember.