A lélek halhatatlansága

Halhatatlan a lélek

Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.

Meséinkben éppúgy, mint mai életünk mélyén halljuk a Természet sugallatát: figyelj a lelkedre, ha kedves az életed! A modern élet zárt cselekvésköre, a munkahely-tévé-szórakozás-alvás azonban külső irányításnak rendeli alá életünket, és ez egyre erősebb felszíni kérget növeszt ránk, ami elválaszt igazi önmagunktól, életünknek attól a mélyétől, ahol még nekünk is kedves az életünk. Nincs senki, aki tudna befelé figyelni helyettünk, figyelni életünk, a Természet legszemélyesebb, belső üzenetére, lelkünk sugallatára. Ha megtanulunk belső világunk mélyére figyelni, a lélek életünk óriási, kozmikus erőforrásává válik. Ha odafigyelünk rá, lecsökken elidegenedettségünk, és otthonosabban érezzük magunkat bőrünkben. Ha belső világunk legmélyére figyelünk, beindul lelki áramkörünk, ami összekapcsol bennünket a halhatatlan Természettel, és ezzel elindulunk teljes egészségünk visszaszerzése felé. És ha lelkünk egybeforr a Természettel, akkor életszeretetünk, életvágyunk, életképességünk meghatványozódik, az örök Édenben érezzük magunkat, és újra megtanulunk vágyni a halhatatlanságra, lelkünk, legszebb érzéseink öröklétére.

Az utóbbi évtizedekben társadalmunkban elterjedt vélekedés, hogy a halál teljes és végleges, az élet pedig pusztán testi és véges. Ez viszont ellentétben áll azzal a szintén fennálló nézettel, hogy létezik egy testetlen lélek, ami életünk lényege, és ez a lélek halhatatlan. Ebben a rövid írásban bemutatom, hogy az ember alapvető tények alapján jutott a következtetésre, hogy létezik lélek, és halhatatlan – és azt is, hogy a modern ember szintén képes különösebb előképzettség nélkül ugyanezt felismerni és tapasztalataival alátámasztani. Vegyünk sorba néhány alapvető tényt, amivel minden korban minden ember találkozik!

Kamaszkorunkban és felnőtt életünk sorsfordító pillanataiban sokszor elemei erővel tör ránk a kérdés: ki vagyok én? Erre a kérdésre nem tudjuk választ, és a mai kultúra sem segít igazán. Ilyenkor egész mivoltunk óriási kérdőjellé válik, és keres, keres. De jó lenne, ha valami megvilágítaná, merre keressük a választ! Józan eszünk azt mondja: ki vagyok én? Test és lélek. A testem az enyém. Kié? A lelkemé. A személyiségemé. Fordítva nem mondhatom ezt! A lelkem nem a testemé – a lelkem önálló, ő él, ő dönt, ő mozgatja a testemet. De miféle teremtmény a lelkem? Ha a testet ő mozgatja, akkor ő maga testetlen! Megdöbbentő tény! Láthatatlan erő mozgatja a testemet! Vajon honnan ered ez a láthatatlan erő? Tudjuk, hogy minden, ami testi, romlandó. A lelkem nem testi. Akkor nem romlandó? És egyáltalán: ha testemet láthatatlan erő mozgatja, akkor lehet, hogy minden testet hasonló, láthatatlan erő mozgat? Tényleg, ki látja a gravitációs erőt például? Senki! Vagyis az egész világot egy, a lelkemhez hasonló, láthatatlan erő mozgatja? Kézenfekvő és alapvető tapasztalati-logikai tények vezetnek a következtetésre, hogy lelkünk a világot mozgató erővel rokon. A világot mozgató láthatatlan erő pedig, ha nem romlandó, akkor örök. Ha pedig lelkem rokon egy örökkévaló erővel, akkor lelkem is örök, vagyis halhatatlan!

Ezek és hasonló érvek szükségképpen évezredeken át felmerültek és felmerülnek, és nincs olyan erős ideológiai nyomás, ami ezt megakadályozhatja, mert ez a gondolatmenet életünk legalapvetőbb tényéből indul ki, abból, hogy mi mozgatjuk a testünket. Érdemes tehát komolyabban venni ezt az érvelést, annál is inkább, mert a mai közfelfogás inkább figyelmen kívül hagyja ezt a kérdést, ahelyett, hogy megvizsgálná, ahelyett, hogy alapos vizsgálat után foglalna állást. Márpedig az nem tudományos, hanem félrevezető, homályba vezető eljárás, ha életünk legalapvetőbb kérdéseit ellenkező irányú elfogultság miatt figyelmen kívül hagyjuk. Tegyünk félre most minden előítéletet, és lássunk hozzá most ennek az életünkbe vágó kérdésnek közelebbi vizsgálatához!

Szembeötlő tény, hogy a halál pillanatában a test anyaga és energiája változatlan, mégis ugrásszerűen megváltozik testünk viselkedése. A fizika szerint viszont minden testnek csakis anyagi-energetikai tulajdonságai lehetnek. Ebből logikusan következik, hogy az élet motorja nem fizikai, tehát testetlen létező kell legyen. Aztán itt a következő tény: a halál pillanatát a szem hirtelen elüvegesedése jelzi. Nyilvánvaló, hogy a szem anyaga és vérellátottsága nem változik meg egy pillanat alatt. Ami mégis egy pillanat alatt változik meg, az a szem kifejezése, színezete, mintázata. A szem mintázata önmagában valami olyasmi, mint minden mintázat, vagyis formák egysége, egy információ-csomag. Ha a szem elveszti kifejező erejét, kiüresedik, akkor nyilván ez az információ-többlet tűnik el a halál pillanatában! Az információ pedig furcsa egy létező. Tulajdonképpen nem is anyagi, hiszen az az információ, amit most olvasol, kedves Olvasó, éppúgy megjeleníthető e lapokon, mint filmvásznon, tévéképernyőn, CD-játszón vagy élőszóban, és ki tudja még, hányféle alakban. Mindeme megjelenésekben nem az anyagi közvetítő, hanem az átadott információ a lényeg. Lehet, hogy testünk is csak anyagi közvetítő, a lelkünkben foglalt információ-csomag közvetítője? Hohó – akaratunktól függetlenül éppen a lélek testtől független létének gondolatához jutottunk! Itt valami igazán lényeges gondolatra bukkantunk. Ha a lélek információ, olyan információ, mint amit a könyvek, a zeneművek tartalmaznak, vagyis gondolatok, érzések kincsestára – akkor a lélek éppúgy átörökíthető, ahogy a könyv, a zenemű CD-re, videóra átvehető! Lehet, hogy lelkünk testünkbe átörökített információ-köteg, amely testi halálunk pillanatában kioldódik, és visszajut oda, ahonnan jött – beolvad az élő Természetbe? Ha a Világegyetem élettelen, akkor ez nem lehetséges. De ha a Világegyetem élő, ahogy azt e sorok írója könyveiben igyekezett megmutatni – akkor kézenfekvő a gondolat, hogy halálunk pillanatában lelkünk a világlélekbe olvad, vagyis tovább él! És mivel az ősember a világot, a Természetet mindig élőnek gondolta el, ahogy azt a „Természet Anya”, vagy az „Élő Isten” ősrégi eszméi is tanúsítják, akkor kétségkívül az ősembernek azt kellett gondolnia a szeme előtt lezajló folyamatok megfigyelése és logikus gondolkodás alapján, hogy a lélek halhatatlan.

De még a mai ember is megértheti a lélek halhatatlanságának szükségszerűségét, minden előzetes világképtől függetlenül, ha elgondolja, hogy melyik az alapvetőbb: az összefüggések vagy az alkotóelemek? A fizikában például sokszáz éven át abból indultak ki, hogy a végső építőkockák az alapvetőek, mégis arra a következtetésre jutottak, hogy az eleminek tekintett részecskék a köztük ható kölcsönhatások, erőterek következményei. Az erőterek a világ alaplétezői, az atomok csak az erőterek megnyilvánulásai. De nem mindenki ismeri ennyire a modern fizikát, ezért egy még egyszerűbb példát veszünk. A matematikában például melyik az alapvetőbb, az összefüggéseket létesítő művelet (összeadás, kivonás, szorzás, osztás) vagy a szám? Az ’1’ számból az összeadás műveletével megkaphatjuk az összes többi számot az 1, 2, 3, 4, 5, 6,… sorozatban – tehát az összeadás művelete alapvetőbb, mint a számok maguk. Sőt, a halmazelmélet megmutatta, hogy az ’1’ számra sincs szükség az 1, 2, 3, … számsorozat előállításához. Ugyanis az üres halmazt, aminek nincs egy eleme sem, megfeleltethetjük az ’1’ számnak. Az üres halmazt tartalmazó halmazt – vagyis azt a halmazt, amelynek egyetlen eleme van, az ’1’, és amely éppen ezért különbözik az üres halmaztól – megfeleltethetjük a ’2’-nek, és így tovább! Vagyis számok nélkül, pusztán a halmazképzés ismételt műveletével az összes szám előállítható! Gondolatmenetünk akaratlan ajándékaként ölünkbe hullik a ’végtelen’ eszméje eredetének magyarázata, mégpedig egyetlen műveletből, az összeadás ismétléséből! És ez nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy a művelet tényleg alapvetőbb létező, mint a szám. Ez pedig azt jelenti, hogy a matematikában és a fizikában az összefüggések alapvetőbbek, mint az elemek, építőkockák. Miféle összefüggések léteznek a fizikában, amik alapvetőbbek, mint pl. az elemi részecskék? Nyilvánvaló, hogy ezek a fizikai törvények. És mennyi ideig „élnek”, meddig állnak fenn, meddig érvényesek a fizikai törvények? Teljesen függetlenek az időtől, érvényük időtlen, vagyis a törvényekbe foglalt összefüggések halhatatlanok! A matematikai törvények, tételek szintén halhatatlanok, örökérvényűek! Most jött el az ideje, hogy átlépjünk a matematikából és a fizikából a biológiába. Ha a matematikában és a fizikában az összefüggések alapvetőbbek, mint az építőelemek, akkor a biológiában is így kell lennie, tehát nem sejtjeink, hanem testünk építőelemeinek összefüggései az alapvető létezők! És létük éppúgy, mint a matematikai és fizikai összefüggéseké, időtlen, vagyis örök! Ha tehát szervezetünk belső összefüggésrendszerét léleknek nevezzük, akkor ez a lélek alapvetőbb létező, mint testünk atomjai, és eleve örökké létezik, vagyis halhatatlan alapvető természete szerint! Az életet hordozó lélek alapvetőbb, mint anyagi megvalósulási módozata! Ez a gondolat hajtja azokat a felismeréseket, amelyek szerint szilícium-alapú élet éppúgy létezhet, mint ahogy itt a Földön létezik a szén-alapú élet. Ugyanaz az élőlény átköltözhet szénalapú létformából szilícium-alapúba! Freeman Dyson fizikus, a mai tudomány egyik legkiemelkedőbb egyénisége, felvetette, hogy a földitől teljesen eltérő életformák is létezhetnek, hiszen a szerkezet, a felépítés módja a lényege a tudatnak éppúgy, mint az életnek. Erre utal a tény, hogy a számítógépen éppúgy léteznek vírusok, egészen más létmódban, ahogy a bioszférában. Rothstein felvetette, hogy a neutroncsillagok magjában a neutrongazdag atommagok játszhatják az aminosavak, a DNS, a fehérjék szerepét. Vladimir Lefebvre, világhírű matematikus-pszichológus pedig a tudat matematikai szerkezetének elemzését vetette össze a Rapid Burster (Gyors Kitörő) nevű nagyenergiájú gamma-sugárzást kibocsátó égitest sugárzásának jellegzetességeivel, és megdöbbentő módon az öntudatra jellemző struktúrákat talált benne. Tavaly pedig e sorok szerzőjének tollából jelent meg az első, rangos tudományos szakfolyóiratbeli tanulmány, amely Napunk élő mivolta mellett érvel. Persze a neutroncsillag, a Nap élete nem fehérje-alapú, ezért nem pontosan olyan, mint a földi életformák. A szakirodalomban, az asztrobiológiában az ilyen kozmikus életformákat általánosított életnek nevezik. Ezek a tudományos eredmények pedig azt jelzik: a lélek sokféle anyagi formát ölthet. Talán az is lehetséges, hogy az emberi testből a Napba költözhet a lelkünk? Vagy talán éppen a Napból költözött testünkbe?

Valami lényegeset sikerült megragadni, érdemes közelebbről is utána nézni, miről lehet itt szó. Vegyünk egy példát: személyes lelkünk eredetének kérdését. Nyilvánvaló, hogy testi szerveződésünk folyamata a fogantatáskor indul be. A fogantatáskor Édesanyánk és Édesapánk kromoszómái találkoznak, és alakítják ki egy új szervezet felépítését, mégpedig úgy, hogy ez az új szervezet életképes is legyen. Vajon hogyan képesek erre? Miféle magyarázat lehetséges egyáltalán? Ha fizikai okokkal akarunk magyarázni, mert ez ma a szokás, akkor nem gondolhatunk másra, minthogy a kromoszómák hőmozgása okozza az anyai és apai kromoszómák véletlenszerű összekapcsolódását a mi kromoszómáinkká. Csakhogy a 23-23 kromoszóma életképes egyedre vezető összekapcsolódása nem idézhető elő véletlenszerű hőmozgással. Ehhez ennél sokkal összetettebb szervezőerőre van szükség. Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” c. könyvében leírja, hogy minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjaiban megtalálható mintegy „a külvilág belső modellje”, amelyben a különböző lehetséges élőlények közötti válogatás folyamatának első része mintegy előre, modellszinten lejátszódik. Válogatás – de milyen alapon? Mi választja ki, hogy melyik élet jöjjön létre, hogy ugyanabból az apai és anyai ivarsejtből, a több mint nyolcmillió lehetséges életképes testvérünkből éppen a mi génállományunk jöjjön létre? Valami válogat és dönt életünk felől, és ez a hatalmas, értelemszerűen tevékenykedő szervezőerő a természeti törvények révén cselekszik – tehát ez a titokzatos életadó, életszülő erő nem más, mint a Természet, vagyis: Természet Anya. A Természet dönti el, hogy szüksége van a mi életünkre, életutunkra, hogy összes lehetséges ikertestvérünk közül a mi életutunk kell megvalósuljon, mert ez járul hozzá a legjobban a Természet szükségszerű továbbfejlődéséhez! A szigorúan természettudományos szemlélet tehát tényszerűen ismét Természet Anyához, egy értelemszerűen tevékenykedő kozmikus szervezőerőhöz vezet el bennünket. Eljutottunk a lélek halhatatlanságához vezető ötödik gondolatmenetre.

Igen ám, csakhogy az sem lehet teljesen alaptalan, amit a lélek halhatatlanságának ellenzői állítanak!  Ők ugyanis azt mondják, hogy minden, ami anyagi, az keletkezett, tehát el is pusztul. Ha tehát a lélek ebben az anyagi világban élne tovább, ahol a hétfőre kedd, a keddre szerda következik, akkor bizony a lélek is anyagi kell legyen. Helyes! De éppen ez a gondolatmenet vezet el a lélek továbbélési módjának felfedezésére, a lélek otthonának feltárására! Hiszen a lélek élete éppenhogy nem anyagi, hanem lelki folyamatok egymásra következését jelenti! A lelki folyamatok, az érzések, a gondolatok pedig maguk sem anyagiak, hiszen egy érzést nem tudunk egy patikamérleggel sem megmérni, sőt egy vonalzóval sem – mert az érzésnek nincs térbeli kiterjedése. Ha viszont a lélek élete nem az anyagi folyamatok egymásra következésének rendjét jelenti, akkor a lélek élete tulajdonképpen nem is az anyagi időben, hanem a lelki időben, a lelki folyamatok egymásra következésének rendjében zajlik! A gondolatok és az érzések egymásra következésének rendjében! És az érzések és gondolatok egymásra következésének a rendje az, ami a számunkra igazán fontos, amikor a lélek halhatatlanságáról beszélünk! És az érzések és gondolatok egymásra következésének rendje az, ami az életünkben igazán fontos! Létezik tehát egy eddig felfedezetlen idő, a lélek-idő, amely az anyagi időnél mélyebb létsíkon él! Mivel egy gondolatmenet, egy érzésfolyam megelőzi anyagi megjelenítését, sőt, az anyagi folyamatok éppen a lelkiek kifejeződései, ezért ezt az újonnan felfedezett időt elő-időnek, vagy ősidőnek is nevezhetjük. Azt pedig már láttuk, hogy a gondolatok, érzések egymásra következésének rendje független lehet anyagi megjelenésétől, ahogy a könyv felolvasható, CD-re vehető, sőt sokféle egyéb módon is megörökíthető. Érzéseink, gondolataink megörökíthetőek – és ha mi úgy gondoljuk, hogy érdemesek is az öröklétre, mert éppen onnan fakadnak, akkor meg is örökítjük őket. Ez a most született gondolatmenetet is ezért örökítettem meg. Remélem, Te is úgy látod, érdemes volt ezt a gondolatmenetet megörökíteni, kedves Olvasó!

Persze, az anyagi megörökítés nem jelent feltétlen öröklétet a szó szoros értelmében, hiszen előfordulhat, hogy nem marad fenn ennek a folyóiratnak sok példánya örökké. Mégis, nemcsak e folyóiratban maradnak fenn ezek a gondolatok, hanem a sok olvasó elméjében, és remélem, lelkében is, és ha így lesz, akkor ebben a gondolati, érzésbeli létmódban már úgy élhetnek tovább, mint a matematikai igazságok – függetlenül anyagi hordozóik viszontagságaitól. Ott van például az a gondolatmenet, amely az 1, 2, 3, … számsorozat felfedezéshez vezetett. Meddig marad fenn ez a gondolatmenet? Időtlen időkig, függetlenül attól, hogy fennmarad-e az élet a Földön vagy sem. Ez a gondolatmenet létrejött, és beköltözött az Örökkévalóságba, ahonnan semmilyen anyagi erő nem tudja kiköltöztetni! Milyen időben létezik ez a számsorozat? Mennyi idő kell ahhoz, hogy az ’1’-re a ’2’ következzen? Ha beköltözünk gondolatban a matematika világába, ehhez nem kell idő. Csak e gondolatmenet anyagi hordozóinak kell idő ahhoz, hogy újra elgondolják – de maga a gondolatmenet az anyagi hordozóktól függetlenül él, él örökké. De vegyünk egy a lélek halhatatlanságához még közelebb eső példát. A logikai állítások éppúgy időtlenek! A 2*2=4 igazsága éppolyan időtlen, mint a logika alapelvei. Léteznek kozmikus szükségszerűségek, olyan logikai állítások, amelyek minden lehetséges világban fenn kell álljanak. Ilyenek például: „A világ egy”, „Az élet szépsége felfogható”, „Gondolkodom, tehát vagyok”, és még sok-sok, beláthatatlanul sok egyetemes érvényű igazság létezik, ahogy azt a logika kutatói felfedezték. És talán nemcsak a formális logikában, hanem érzéseink egymásra következésében is léteznek kozmikus szükségszerűségek. Hiszen nem véletlenül mondjuk valamire, aminek szépsége lenyűgöz bennünket: „ez olyan szép, hogy ha nem létezne, ki kellene találni!” Talán az érzések szerveződésében is léteznek kozmikusan szükséges igazságok, törvényszerűségek! Ha lelkünk nem más, mint érzésvilágunk, akkor érzésfolyamaink örökkévalósága lelki halhatatlanságot jelent! Megtaláltuk a lélek halhatatlanságának módját! A lélek akkor halhatatlan, ha halhatatlan érzéseket érez! Így válhat lelkünk halhatatlanná! És a halhatatlan érzések legközvetlenebb megjelenítése: a zene, valóban kozmikus titkokat hordoz. Léteznek olyan zenék, amiket ha hallunk, úgy érezzük, a Nagykönyvből jöttek! Léteznek olyan zeneművek, amelyek újra és újra megszületnek!

Kísérletekkel kimutatták, hogy azok az angolok, akik francia ősöktől származnak, hamarabb megtanulnak franciául, mint azok, akiknek csak angolul beszéltek az őseik. Nemcsak a testi, de a bensőségesen lelki-szellemi tulajdonságok is megőrződnek az átöröklésben! Könnyebben és hamarabb felismerjük, megtanuljuk, átéljük, amit szüleink, nagyszüleink, őseink átéltek, elgondoltak – különösen, ha ezek az érzések, gondolatok érdemesek a fennmaradásra, a halhatatlanságra! Erre számomra legközvetlenebb példa a saját életem.  Csodamód többször is előfordult, hogy olyan zene született meg bennem, amiről később kiderült, hogy évezredekkel korábban, sok ezer kilométer távolságban egy ősi nép zenéjében már egyszer megszülettek, alakot öltöttek. A „Vágtázó Halottkémek” zenekarnak írt számaim közül már háromról is kiderült, hogy létezik párjuk ősi népek kultúrájában: a szibériai szakáknál, az afganisztáni heráti kádis hunoknál, és Indonéziában.

Szabolcsi Bence szerint „a zenével mindig az ismeretlent vagy alig tudottat írjuk körül, mindig a messzeségbe akarunk kilépni önmagunkból. A látható-tapintható világ felett különös, bármikor felidézhető varázslatként terül ki a zene világa. A zene a világtörvény egy titkos részét fedi fel. Az emberi test és lélek összhangját a zene úgy teremti meg, hogy az embert közvetlen összefüggéseiből kiemelve a természeti világ, a vegetáció tagjává avatja. Énekelni és zenélni évezredeken át minden műveltségi fokon és minden körzetben azt jelenti, hogy varázsolni; elbűvölni, ráolvasni - cantare és incatare, chanter és enchanter. A zene révén mindig földöntúli hatalmakkal lépünk összeköttetésbe.” Ezek a zenében elénk lépő, érzékelhető földöntúli hatalmak írásunk (remélhetően maradandó) gondolatmenete szerint az elő-időben, a lélekidőben élő érzések, gondolatok.

Dr. Grandpierre Attila

csillagász, zenész