Valóban szükséges a halál? Miért képtelen a lélek ugyanabban a testben fejlődni, változni?

Jelen pillanatban a halál elkerülhetetlen; arra szükségünk van. Ugyanis képtelenek vagyunk bármit is hosszú ideig csinálni. Negyvenöt percig vagy egy óráig tevékenykedünk, majd elfáradunk és pihennünk kell. Ugyanígy van ez törekvésünkkel, vágyainkkal. Feltételezve, hogy a földön hatvan-hetven évig élünk, ezalatt az idő alatt talán csak húsz vagy harminc napot meditálunk, sőt esetleg mindössze csak néhány órát, szembetűnő az aránytalanság. Az átlagember egyvégtében képtelen törekvően meditálni négy, kettő vagy akár csak egy órát is. Hogyan lehetne akkor olyan törekvése, valóságérzete vagy tudatossága, amely egyszerre viszi, repíti őt az örök Igazsághoz, a halhatatlan Tudatállapotba?

Jelenleg a halál bizonyos értelemben segítség; lehetőséget ad arra, hogy pihenjünk. Miután visszajöttünk, új reménnyel, új fénnyel, új törekvéssel térünk vissza. Ám ha tudatosan törekszünk, állandóan lobog bennünk egy felfelé szálló láng, akkor felfedezhetjük, hogy a testi halál könnyen legyőzhető. Eljön a nap, amikor már nem lesz szükség a halálra, de most még gyengék vagyunk. A spirituális mesterek, a felszabadított lelkek, bármennyire is uralkodnak a halál felett, testüket csak akkor hagyják el, ha ezt Isten is akarja.

Az átlagember, aki húsz, harminc vagy negyven évig teherként cipeli vállain az egész családot, ezt mondja: „Fáradt vagyok. Most pihenni vágyom.” Neki a halál valóban fontos, a lélek a lelkek birodalmába távozik, és rövid pihenőjét élvezi. De egy isteni harcosnak, az Örök Igazság keresőjének a halál értelmetlen. Ő megállás nélküli, szüntelen fejlődésre vágyik. Törekvése állandó, örök. Ezzel az örök törekvéssel próbálja legyőzni a halált, így mindig külső kifejezője lehet a benne lévő isteninek.

Mi a legjobb, amit halálunkkor tehetünk?

Spirituális ember legjobban teszi, ha mesterére gondol. A hozzátartozói, a szerettei helyezzék a spirituális vezető képét a haldokló tanítvány elé, és hagyják, hogy mestere spirituálisan vele legyen, amikor az utolsót lélegzi. Hagyjuk, hogy a mester benne legyen magában a légzésben, az utolsó lélegzetben. Ekkor a belső vezető felelőssége és kötelessége azt tenni, ami szükséges. Jóval azelőtt, hogy elhagynád tested, mestered elhagyja az övét. Tehát meditálj rám, és én segítek neked.

Guru! Volt egy fiatal barátom, aki hat héttel ezelőtt meghalt. A halála előtti napon mondta, hogy meg fog halni. Honnan tudhatta ezt?

Miért ne tudhatta volna? Nem Isten gyermeke is? Halálakor, ha valaki egész idő alatt Istenre gondol, üzenetet kaphat saját belső lényétől. Amikor anyám készült eltávozni, hat mérföldre tőle, nagybátyám házában tartózkodtam. Anyám golyvától szenvedett. Kora reggel azt mondta: "Ezen a reggelen elhagyom a testet. Hova ment Madal? Küldjetek érte!" Ekkor unokatestvérem elhozta az üzenetet, és én hazamentem. Ő megfogta a kezem, és rám mosolygott. Ez volt az utolsó mosolya. Várt engem, és érkezésem után egy perccel eltávozott. Anyám nagyon, nagyon spirituális volt, és a szó legigazibb értelmében intenzív belső életet élt. El kell mondanom, hogy száz és száz ember tudja előre, hogy mikor fog meghalni. Spirituális embernek ez nagyon könnyű, gyakran hónapokkal előre tudják.

Beszéltél a fizikai halálról. Tudnál mondani valamit arról a halálról és újjászületésről, amely a spirituális életben következik be?

Amikor őszintén, teljes szívvel, fenntartás nélkül elfogadjuk a spirituális életet, megérezzük, hogy ez valódi halála lesz a tudatlanságnak, a vágyaknak, a korlátoknak. Meghal a mi korlátozott, elfojtott, beteljesületlen és homályos tudatunk. Ez a halál nem a fizikai, hanem a vitális síkon következik be, ahol mindenfajta vágy kiélése után sóvárgunk. Amikor valóban belemerülünk a spirituális életbe, átéljük ezt a különös belső halált. Ez a halál múltunk halála, annak az életformának az elmúlása, amellyel korábbi énünket alakítottuk.

Ezek után nem vágyakon, aggódáson, szorongáson és kételyeken keresztül, hanem a törekvésen keresztül hozzuk létre az Igazság építményét. A múlt egyféleképpen meg akarta mutatni nekünk az Igazságot, de képtelen volt erre, hiszen csak a jelenlegi énünkké váltunk általa. Azt, hogy a jelen megmutatja-e az Igazságot, nem tudhatjuk. De úgy gondoljuk, vagy a közvetlen jelenben, vagy a gyorsan ébredő jövőben – amely belenő a közvetlen mába – meglátjuk majd.

A spirituális élet egyik nagy rejtélye az, hogy minden pillanatban meghalunk, és újjászületünk. Minden pillanatban látjuk, hogy egy új tudatállapot, egy új gondolat, új remény, új fény hajnalodik bennünk. Amikor valami új születik bennünk, láthatjuk a régi átváltozását valami magasabbá, mélyebbé és sokkal alaposabbá. Így a magasabb spirituális életben minden pillanatban átéljük korlátaink elvesztését, behatárolt tudatunk úgynevezett halálát és újjászületését egy újabb, fényesebb tudatállapotban.

Mit veszítünk a halállal?

Minden egyes inkarnáció egy magasabb rendű, jobb élet felé vezet bennünket. A fejlődés részei vagyunk. Minden egyes inkarnáció a magasabbra jutás, a fejlődés létrájának egy foka. Az ember tudatosan és tudat alatt egyaránt tökéletesedik. De ha egyes inkarnációiban tudatosan előrelép, az gyors spirituális, lelki fejlődéshez vezet. Így a megvalósulás nála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint azoknál, akik csak tudat alatt fejlődnek.

Mint tudjuk, utazásunk az ásványi létben kezdődött, majd a növényi életen keresztül az állatvilágba, és onnan az emberiség világába kerültünk. De ennek az útnak, a fejlődésnek azonban itt nincs vége. Isteni lénnyé kell válnunk. Isten addig nem lesz elégedett velünk, amíg isteni lényekké nem fejlődünk. Ő csak akkor tud bennünk és rajtunk keresztül megmutatkozni, ha egészen átalakultunk, és teljesen megvilágosultunk. Ezért mindig nagy örömmel, örvendezve, vidáman gondoljunk külső és belső fejlődésünkre. Semmit, de semmit nem vesztünk el abban az úgynevezett halálban. A leggyönyörűbben és leglélektelibben beszél erről az emelkedésről Jalalu’d-din Rumi:

Kőként haltam meg, s növényként ébredtem,
Növényként haltam meg, s állatként keltem;
Állatként haltam meg, s emberként születtem.
Miért féljek? A halállal mit vesztettem?

Miért őrzik meg az emberek a testet pár óráig vagy akár néhány napig, miután a lélek eltávozott belőle?

Azért, mert a rokonok látni akarják a földi maradványokat. Sajnálatot éreznek, mert ez a test az eltávozott életében segített nekik vagy szerette őket. Az apa nem látja az anya lelkét életében, de látja testét, így ahhoz ragaszkodik. Ezért mikor meghal, ameddig csak lehet, meg akarja tartani. Pedig a lélek eltávozása után a test használhatatlanná válik. Az egész csak olyan, mint amikor egy öreg, piszkos ruhát a szemetesbe teszel. Ha egy átlagos lélekről van szó, akkor az a ház közelében, az udvarban vagy valahol a közelben lebeg. Isten lehetőséget ad neki, hogy lássa, vajon a család valóban gondol-e rá, törődik-e vele, és a lélek is módot nyújt a családnak arra, hogy megmutassák, vajon igazán érdekli-e őket a halála. Pár órával ezután, általában tizenegy óra elteltével vagy akár többel is, a lélek eltávozik, és nem tér vissza többé.

Egy barátom, egy hölgy, aki rendkívül spirituális volt, nemrég meghalt. Találkozik-e barátaival a Menny szépséges országában?

Ha a barátai is spirituálisak és magasan fejlettek voltak, természetesen találkoznak vele, ha még a Mennyben tartózkodnak. Ám, ha barátai sokkal régebben elhagyták a testet, mint ő, akkor ki tudja, hol lehetnek most? Talán a Mennyben vannak, talán még a vitális síkon időznek, esetleg már emberként újjászülettek. De ha áthaladtak a vitális, mentális, és más síkokon, ha most a Menny örömteli pihenését élvezik, és lelkük őrzi még a szerető érzést barátod iránt, akkor természetesen fogadják őt, és segítenek neki örömteli életet élvezni a Mennyben.

Anyámról szeretnék mesélni, aki nagyon, nagyon spirituális nő volt. Mikor elhagyta a testet, egyik közeli rokonom álmában látta őt, amint barátai aranyhintón fogadják.

Mikor apám meghalt, egyik nagybácsim – aki távol a városban járt – látta, ahogy a másik nagybácsim és más emberek jönnek, és apámat egy aranyhajóra viszik. Sokan fogadták apámat és anyámat, mivel ők, valamint jó néhány barátunk és rokonunk egyaránt, nagyon spirituálisak voltak.

Majdnem mindegyik vallásos és spirituális ember esetében eljönnek a rokonok. Könnyebb a spirituális embereknek eljönni, mivel nekik szinte szabad belépésük van ebbe a világba. Amikor átlagos emberek – akik nem igazán törekvők, nem spirituálisak – elhagyják a testet, nem kerülnek rögtön Istenhez. A vitális világban maradnak, és nagyon sokat szenvednek. Amikor egyik tanítványom apja meghalt, a vitális világba került, ahol nem bántak vele jól. Igen sok problémája akadt addig, amíg az egyik vitális lény meg nem kérdezte, hogy ismert-e életében valakit, aki vallásos vagy spirituális volt. Ezt felelte: „Igen, ismertem a leányom egyik barátját” – aki történetesen én voltam. Amint a nevem elhangzott, a vitális lények azonnal tudták, hogy kivel volt kapcsolatban, így elengedték őt. Így már képes volt elhagyni a vitális világot, a szenvedés völgyét, és egy nagyszerű, magasabb szintű világba távozhatott.

Másik tanítványom apja, halálakor egy nagyon magas szintű világba került, de elégedetlen volt vele. Ő engem csak egyszer látott Kanadában, de akkor egész teste tetőtől talpig megremegett a kimondhatatlan örömtől. Így, miután elhagyta testét és nem volt elégedett a hellyel, amelyre került, lelke eljött hozzám, és azt mondta: „Egy magasabb szintű világba szeretnék kerülni.” Ekkor egyik barátomat, Jyotisht hívtam, hogy vigye magával arra a síkra, ahol ő él. Most igen boldog ebben a nagyon magas szintű világban. Néha meglátogat, hogy kifejezze legmélyebb örömét.

Egy spirituális mester (amilyen te is vagy) a reinkarnáció létezéséről hogyan győzhet meg másokat, olyanokat, akik nem hisznek az újjászületésben?

Ha valaki megkérne, hogy bizonyítsam be neki, hogy volt korábbi élete – még ha nem is hisz az újjászületésében –, képes lennék erre. Megkérném, hogy pár percet meditáljon velem, behatolnék a tudat-alattijába, és előhoznám előző életének emlékképeit. Olyan mértékben hoznám felszínre korábbi életét, elmúlt cselekedeteinek emlékét, hogy az eleven, valós élményként jelenne meg neki. Elég sokszor megtettem ezt New Yorkban. Néha helyesebb eltitkolni az előző életeket, és ilyenkor nem is mondom el ezeket.

Egyik odaadó tanítványom egyszer előző életeiről faggatott. Elmeséltem neki, hogy előző életében tengerész volt Japánban. Azt mondtam, menjen legbelülre, hogy lássa ezt. Még be sem fejeztem mondatomat, máris önmaga elé idézte múltját és látta, hogy tengerész volt. De azok esetében, akik ingerültek lesznek, és azoknál, akik nem hisznek nekem, amikor az újjászületésről beszélek, meg kell fontolnunk, vajon megéri-e meggyőzni őket múltjukról. Ha elégedettek saját elképzelésükkel, miszerint nincs újjászületés, hagyjuk őket meg hitükben. Végül is ki veszíthet ezen?

Egyszer egy fiatal fiú, aki nem volt tanítványom, megkérdezett előző életéről. Elmondtam neki, hogy Németországban élt, és repülőgép-szerencsétlenségben halt meg. Erre azonnal közölte, hogy hároméves kora óta nagy csodálója Hitlernek. Német könyveket és német verseket olvasott gyermekkorától kezdve. De ez az információ egyáltalán nem gazdagította spirituálisan. Kíváncsi volt, és én kíváncsiságát elégítettem ki, nem spiritualitását. Így legtöbb esetben inkább nem tárom fel az érdeklődőnek előző életét.

Meg tudnád magyarázni, miként érvényesül a karma törvénye ebben vagy a következő életünkben?

A múltat magunkban hordozzuk. Lelkünk az állandóan áramló időfolyamban vándorol. "Miként vetsz, úgy aratsz." Ha valami rosszat tettünk, tudnunk kell, hogy ma vagy holnap, a fizikai világban vagy a belső világban, az visszahull fejünkre. Ha tolvaj vagyok, előbb-utóbb elfognak, és börtönbe zárnak. Talán ma még nem, de egy napon biztosan. Ha jót cselekszem, ha imádkozom, meditálok és isteni életet élek, annak is meglesz az eredménye. Előfordul, hogy valaki rosszul viselkedik, mégis mindent megkap és dúskál a földi javakban. De ő talán az előző életében valami rendkívüli tettet hajtott végre, és most jó cselekedetének áldását élvezi, míg rossz tettének gyümölcse még nem érett be. Ám élete alkonyán vagy következő életében biztosan megbűnhődik.

Átlagos, nem törekvő emberek esetében elkerülhetetlenül szükséges a karmikus ítélet. A karma törvénye mindig fogva tartja, s mint egy kígyó, körültekeredik rajta. Meg kell a vámot és az adót fizetnie, mert a karma törvénye könyörtelen. De ismétlem, van valami, amit úgy hívnak: Isteni Kegy. Tudatlan voltam, néhány dolgot rosszul tettem, de ha keserű könnyeket hullajtok és bocsánatért sírok, akkor természetesen az Isteni Könyörület rám mosolyog. Amikor valaki belép a spirituális életbe, elveszítheti karmáját, amennyiben ez az Isteni Akarat érvényesül egy spirituális mester közvetítésével. Isten megbocsátása, végtelen jósága megszüntetheti rossz karmájának eredményét, és meggyorsíthatja jó karmájának beérését. Ha egy kereső nemcsak kívánja a spirituális életet, hanem őszintén, mindennap gyakorolja, akkor úrrá lesz a karma törvényén, mivel Isten határtalan Kegyével elárasztja odaadó fejét és szívét. Persze nem tehetek állandóan istentelen dolgot, azt gondolva, Ő úgyis mindig megbocsát nekem. Nem! De ha Isten látja, amint egy lélekteli kiáltás belülről a felszínre tör, ha tapasztalja őszinte törekvésem és érzi, hogy szabadulni akarok a tudatlanság hálójából, akkor nemcsak megbocsát, de a szükséges erőt is megadja ahhoz, hogy ugyanazt a hibát még egyszer ne kövessem el.

Mikor következő újjászületésünkben visszatérünk, utazásunkat – természetesen – előző karmánknak megfelelően folytathatjuk. Ha nagyon sok rossz dolgot cselekedtünk, nem várhatjuk, hogy soron levő újjászületésünkben megvalósítjuk a legmagasabb rendű Igazságot. De ha Isten Kegye eláraszt minket, könnyedén megsemmisíthetjük életünk rossz cselekedeteit.

Sri C.